Szépirodalom

Tánczos Katalin:
AZ ÉN MIATYÁNKOM

VIRÁGVASÁRNAPRA AJÁNLJUK:

Túrmezei Erzsébet:
HÉTKÖZNAPI HOZSANNA

Perecz Ilona:
VIRÁGVASÁRNAP 

PERECZ ILONA, erdélyi származású költőnő e vers szerzője, aki 1901-ben született és 1985-ben adta vissza lelkét az Úrnak. Élete java része Sepsiszentgyörgyhöz kötődik. Itt végezte iskoláit és itt tanítóskodott. Boldog házasságban élt férjével, a református lelkipásztorral. Verseit a helyi újság rendszeresen közzé tette.

Annie Johnson Flint:
ISTEN NEM ÍGÉRT MINDIG KÉK EGET

Isten nem ígért mindig-kék eget,
mindig-virágos, víg ösvényeket.
Ború nélkül derűt,
árnyék nélkül fényt,
és fájdalom nélkül
békét nem ígért.

De ígért erőt minden új naphoz,
munkádhoz nyugalmat,
világosságot utadhoz,
bajban is kegyelmet
és segítő kezet,
mindig veled érző
örök szeretetet.

(Magyarra fordította: Túrmezei Erzsébet)

Fekete István:
AZ IMA

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát: a tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.

FEKETE ISTVÁN-ról röviden:
Göllén született 1900-ban. 1918-ban hadi érettségit tett, majd önkéntesként vonult be a katonasághoz.

Írói tehetsége hamar megmutatkozott. Legismertebb írásai A koppányi aga testamentuma, a Tüskevár és ennek folytatása a Téli berek. Állatregényei kedves történetekkel ismertetik meg az olvasókat: Kele (a gólya), Bogáncs (a pulikutya), Csí (a fecskepár), Lutra (a vidra) és a szerethető rókakölyök, Vuk kalandos története.

1946-ban, az akkori rendszer tiltó listára tette az írásait. Ő maga is fogságba került, ahol a kínzások következtében szem-és vesekárosodást szenvedett. Kizárták az Írók Szövetségéből. Ebben az időszakban csupán az Új Emberben és a Vigiliában jelentek meg az írásai. A fentebb felsorolt regényeit Sztálin halálát követően tudta megjelentetni.

Edit lánya 18 évesen Sacré Coeur-apáca lett, majd miután itthon feloszlatták a rendet, Ausztriába emigrált. István fia 1956-ban hagyta el az országot.

Önéletrajzi regénye a Ballagó idő. (Nagyon olvasmányos, érdemes elolvasni, aki még esetleg nem olvasta.)

1970-ben halt meg. Kétszer temették: először a Farkasréti temetőben, majd 2004-ben ott, ahonnan elindult, és ahová mindig visszavágyott: Göllén.

„Úgy ment el a ballagó idő időtlenségébe, hogy már megvonhatta a mérleget: emberségből, életből kitűnőre vizsgázott.”

Jókait követően, a legolvasottabb magyar írónk.

Egyik szállóigévé vált mondata: „Sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak.”

Wass Albert:
AMIT AZ APA GYERMEKÉNEK MOND

Igen, elvesztettük az otthonunkat, fiam. Elvesztettünk mindent – ahogy azt manapság mondani szokták. Mégis, nézd: szép a világ.
Susognak a fák, harmat csillog a fűszálak hegyén, pillangók vannak, és virágok vannak. Tudd meg, hogy a sárgarigó egyetlen füttyével megszépíthet ezer csúnya rontást ezen a világon.
Nézd a világot, és figyeld meg jól! Figyelj a fákra és a madarakra! Őzre, pillangóra, virágra. Ne törődj sokat az emberekkel, és ne hallgass oda, ha cifra jelszavakkal hozzád szólanak! Az emberek csak rontani tudják a világot.
Haszontalanságokat ne gyűjts soha! Bélyeget, gyufaskatulyát, pénzt, vagyont. Csak a szépet gyűjtsed meg magadban. A szépet, amit szemeddel láthatsz, füleddel hallhatsz, orroddal érzékelhetsz, és ujjad hegyével megtapinthatsz. Meg amit gondolsz olyankor, azokat gyűjtsed.
Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.

Egyszer egy fiatal tiszt állt a tábornoka előtt. Kemény, szigorú hangon beszélt a tábornok. Tervekről, parancsokról, háborúról. Szavai mögött tankok dübörögtek, bombák robbantak, géppuskák zakatoltak. Az ablak nyitva volt, s alatta egy barackfa virágzott. Rózsaszín volt és csodaszép. Ezt a barackfát nézte a fiatal tiszt, amíg a tábornok beszélt. A tábornok hirtelen elhallgatott.
– Mit néz? – kérdezte ingerülten.
– A barackfát, tábornok úr – felelte a fiatal tiszt –, most virágzik.
– A fiatal tisztet megbüntették akkor. De ma, ha visszagondol a múltra, csak azt bánja, hogy nem figyelt még jobban a barackfára, ott, hajdan, a tábornok szobájában, amíg a tábornok beszélt. Mert a tábornok már régen nincs sehol, és amiket mondott: elfoszlott, mint a sűrű, rossz szagú köd. Csak annyi maradt meg abból a napból, hogy szép volt a barackfa nagyon, ahogy ott állt, tömötten, rózsaszínűen, puhán és mosolyogva.
– És a fiatal tisztnek egyebe sem maradt, csak a virágzó barackfa színének és illatának emléke abból az időből.
– Ez a fiatal tiszt a te apád volt fiam.