Visegrád látkép

Szépirodalom

 

Tánczos Katalin:
AZ ÉN MIATYÁNKOM

 

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senkise,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe:
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba – reményteljesen,
S fohászkodj: MI ATYÁNK! KI VAGY A MENNYEKBEN…

 

Mikor a magányod ijesztően rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

 

Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág”
Mikor elnyomásban szenved az „igazság”
Mikor elszabadul a „Pokol” a Földre
Népek homlokára a „Káin” bélyege van sütve.
Óh „Lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba: hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

 

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve…
Hisz a bajban nincs barát, ki veled törődne,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba – hajtsd meg a homlokod…
S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

 

Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a „gazdagság” milliót költ, hogy éljen,
És millió szegény a „nincstől” hal éhen,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

 

Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, sőt ellene támadsz,
Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Mikor lázad benned, hogy tagadd meg „Őt”…
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram! Segíts, - S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

 

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magadat,
S később rádöbbentél, hogy kihasználtak!
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

 

Mikor a „nagyhatalmak” a békét megtárgyalják,
Mikor a BÉKE sehol – csak egymást gyilkolják!
Mikor a népeket vesztükbe hajtják
S kérded: Miért tűröd ezt?! MIATYÁNK!
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj:
Lelkünket kikérte a „Rossz”, támad, tombol!
Uram! Ments meg a kísértéstől!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!

 

UTÓHANG

 

S akkor szólt az Úr Jézus, kemény – szelíden:
Távozz Sátán! Szűnj vihar! BÉKE, SZERETET,
És csend legyen!
Miért féltek – ti kicsinyhitűek?
Bízzatok! Hiszen Én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, Én Pásztorotok vagyok,
És a végsőkig VELETEK MARADOK!

 

VIRÁGVASÁRNAPRA AJÁNLJUK:

 

Túrmezei Erzsébet:
HÉTKÖZNAPI HOZSANNA

 

Ujjongtam én is feléd hozsannát
Királyom, Jézus!
Ünnepi órák zöld pálmaágát
hintettem eléd.
és te mentél a Golgota felé….
és te mentél a Golgota felé….

 

Jártam aztán a köznapok útján,
Nélküled, Jézus
Céltalanok és porosak voltak
Szürkék, sivárak.
sírva néztem a Golgota felé….
sírva néztem a Golgota felé…

 

Most újra itt jársz életem útján,
Királyom, Jézus,
s hétköznapjaim tarka szőnyegét odaterítem
értem átszegzett lábad elé...
értem átszegzett lábad elé...

 

Hétköznapokból ünnepek lesznek
Teveled, Jézus.
Áldott az út, mert szürke porában
nyomodat látom,
és hozsannázó szívvel követem...
és hozsannázó szívvel követem...

 

Egész életem koldus-szőnyegét
fogadd el, Jézus!
Munkája, harca egyedül Téged
dicsérjen... hiszen
értem mentél a Golgota felé...
értem mentél a Golgota felé...

 

TÚRMEZEI ERZSÉBET költőnő volt, 1912-ben született római katolikus édesanyától és evangélikus felekezetű édesapától. Kiemelkedő tehetsége és hitvallása kapcsán nagyon sok szép, mély érzésű verse született. Így vált határon belül és határon túl is a magyar irodalom egyik ismert, neves alakjává. 2000-ben hunyt el.

 

Perecz Ilona:
VIRÁGVASÁRNAP 

 

Virágból terül útjára szőnyeg,
Dús pálmaágak eléje dőlnek.
Örömben úszik, tombol a nép.
Hozsannát kiált egyre szüntelen, -
S Ő szamárháton, szomorún megyen..

 

Hidegen hagyja hódolat, lárma;
Isteni fejét porig alázva
halad ujjongó néptömeg között:
Reá halálos bánat költözött...
Hozsánna zúg fel újra és megint.
S az Úr jós-szeme távolba tekint -
Virágzuhatag ma csak reá hull,
Holnap egyetlen fűszál sem borul
Már lába elé.

 

Megsápad, elhervad holnapra minden,
Gyűlölet forrong sok ezer szívben,
Az öröm-mámor gonoszságba fúl;
„Feszítsd meg!“ - hallszik a hozsánnán túl.

 

Gyötrelmek útja ez a diadalút.
Egyenesen a Golgotára fut,
Hol megácsolt keresztfa integet.
De égbe csak ez az egy út vezet!

 

PERECZ ILONA, erdélyi származású költőnő e vers szerzője, aki 1901-ben született és 1985-ben adta vissza lelkét az Úrnak. Élete java része Sepsiszentgyörgyhöz kötődik. Itt végezte iskoláit és itt tanítóskodott. Boldog házasságban élt férjével, a református lelkipásztorral. Verseit a helyi újság rendszeresen közzé tette.

 

Annie Johnson Flint:
ISTEN NEM ÍGÉRT MINDIG KÉK EGET

 

Isten nem ígért mindig-kék eget,
mindig-virágos, víg ösvényeket.
Ború nélkül derűt,
árnyék nélkül fényt,
és fájdalom nélkül
békét nem ígért.

De ígért erőt minden új naphoz,
munkádhoz nyugalmat,
világosságot utadhoz,
bajban is kegyelmet
és segítő kezet,
mindig veled érző
örök szeretetet.

(Magyarra fordította: Túrmezei Erzsébet)

 

ANNIE JOHNSON FLINT-ről röviden:
New Jersey államban született 1866-ban. Hat éves volt, mikor szülei meghaltak Huszas évei elején pedig ízületi gyulladás támadta meg, ami először a kezein, majd rövidesen az egész testén elhatalmasodott. Negyven évet élt úgy, hogy nem tudta elhagyni a szobáját. Vigasza és öröme annak a felfedezése volt, amikor rájött arra, hogy kiválóan tudja a rímelő szavakat egymáshoz illeszteni úgy, hogy közben mély gondolatokat adjon át. 1932-ben adta vissza lelkét az Úrnak.

 

Fekete István:
AZ IMA

 

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát: a tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.

 

FEKETE ISTVÁN-ról röviden:
Göllén született 1900-ban. 1918-ban hadi érettségit tett, majd önkéntesként vonult be a katonasághoz.

Írói tehetsége hamar megmutatkozott. Legismertebb írásai A koppányi aga testamentuma, a Tüskevár és ennek folytatása a Téli berek. Állatregényei kedves történetekkel ismertetik meg az olvasókat: Kele (a gólya), Bogáncs (a pulikutya), Csí (a fecskepár), Lutra (a vidra) és a szerethető rókakölyök, Vuk kalandos története.

1946-ban, az akkori rendszer tiltó listára tette az írásait. Ő maga is fogságba került, ahol a kínzások következtében szem-és vesekárosodást szenvedett. Kizárták az Írók Szövetségéből. Ebben az időszakban csupán az Új Emberben és a Vigiliában jelentek meg az írásai. A fentebb felsorolt regényeit Sztálin halálát követően tudta megjelentetni.

Edit lánya 18 évesen Sacré Coeur-apáca lett, majd miután itthon feloszlatták a rendet, Ausztriába emigrált. István fia 1956-ban hagyta el az országot.


Önéletrajzi regénye a Ballagó idő. (Nagyon olvasmányos, érdemes elolvasni, aki még esetleg nem olvasta.)

1970-ben halt meg. Kétszer temették: először a Farkasréti temetőben, majd 2004-ben ott, ahonnan elindult, és ahová mindig visszavágyott: Göllén.

„Úgy ment el a ballagó idő időtlenségébe, hogy már megvonhatta a mérleget: emberségből, életből kitűnőre vizsgázott.”

Jókait követően, a legolvasottabb magyar írónk.

Egyik szállóigévé vált mondata: „Sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak.”

 

A gyűjteményt összeállította és jegyzetekkel ellátta: Bocskay Zsuzsa

 

* * *

 

Wass Albert:
AMIT AZ APA GYERMEKÉNEK MOND


Igen, elvesztettük az otthonunkat, fiam. Elvesztettünk mindent – ahogy azt manapság mondani szokták. Mégis, nézd: szép a világ.
Susognak a fák, harmat csillog a fűszálak hegyén, pillangók vannak, és virágok vannak. Tudd meg, hogy a sárgarigó egyetlen füttyével megszépíthet ezer csúnya rontást ezen a világon.
Nézd a világot, és figyeld meg jól! Figyelj a fákra és a madarakra! Őzre, pillangóra, virágra. Ne törődj sokat az emberekkel, és ne hallgass oda, ha cifra jelszavakkal hozzád szólanak! Az emberek csak rontani tudják a világot.
Haszontalanságokat ne gyűjts soha! Bélyeget, gyufaskatulyát, pénzt, vagyont. Csak a szépet gyűjtsed meg magadban. A szépet, amit szemeddel láthatsz, füleddel hallhatsz, orroddal érzékelhetsz, és ujjad hegyével megtapinthatsz. Meg amit gondolsz olyankor, azokat gyűjtsed.
Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.

Egyszer egy fiatal tiszt állt a tábornoka előtt. Kemény, szigorú hangon beszélt a tábornok. Tervekről, parancsokról, háborúról. Szavai mögött tankok dübörögtek, bombák robbantak, géppuskák zakatoltak. Az ablak nyitva volt, s alatta egy barackfa virágzott. Rózsaszín volt és csodaszép. Ezt a barackfát nézte a fiatal tiszt, amíg a tábornok beszélt. A tábornok hirtelen elhallgatott.
– Mit néz? – kérdezte ingerülten.
– A barackfát, tábornok úr – felelte a fiatal tiszt –, most virágzik.
– A fiatal tisztet megbüntették akkor. De ma, ha visszagondol a múltra, csak azt bánja, hogy nem figyelt még jobban a barackfára, ott, hajdan, a tábornok szobájában, amíg a tábornok beszélt. Mert a tábornok már régen nincs sehol, és amiket mondott: elfoszlott, mint a sűrű, rossz szagú köd. Csak annyi maradt meg abból a napból, hogy szép volt a barackfa nagyon, ahogy ott állt, tömötten, rózsaszínűen, puhán és mosolyogva.
– És a fiatal tisztnek egyebe sem maradt, csak a virágzó barackfa színének és illatának emléke abból az időből.
– Ez a fiatal tiszt a te apád volt fiam.